S Z E R E T E T B E N   T E S T V É R E M

A napokban érdekes híreket olvastunk a Magyar Hírlapban. Egy film erejéig színész lett írótársunk,  prof. Dr. Papp Lajos szívsebész. Azt már tudtuk, hogy a boszorkányos kezú sebész, életek megmentője, orvosmenzedékeket tanítója előadónak és írónak is kiváló. Örömmel értesültünk újabb tehetségéről.

A Magyar Hírlap cikke:

“Hét perc katarzis örökre”

Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy Papp Lajos szívsebész félcentisre vágatja hosszú haját, s mindezt ráadásul egy néhány perces filmszerep kedvéért, valószínűleg gyanakodva néznek az illetőre. Pedig Papp Lajos ezt megtette Attila nagykirály kedvéért. Először és utoljára.

– Valahogy kimaradt az önről alkotott közképből, hogy színészi ambíciói is vannak.

– Mert nincsenek, de semmi nem történik véletlenül. Amit annak vélünk, az egy magasabb valóság szükségszerűsége. Úgy hozta a sorsom, hogy megismerkedhettem egy kiváló emberrel. A nemrég elhunyt Szabados György orvos-muzsikus-zeneszerző nemcsak az improvizatív zene világnagysága, de széles és alapos műveltségű ember volt. Mély és szeretetteljes barátság alakult ki köztünk. Amikor egy általam ismeretlen délvidéki rendező-író-esztéta, Bicskei Zoltán szerb állami támogatással magyar témájú filmet készített, a barátom segítségét kérte. Hiányzott ugyanis egy szereplője, Attila király. Szabados engem említett neki, és Bicskei gyakorlatilag vakon elfogadta tökéletesen amatőr személyemet.

– Mégis úgy hangzik, profi filmről van szó.

– Az összes szereplő hivatásos, képzett színész, vagy itthoni, vagy délvidéki, akit a szabadkai színházból kértek fel. Sőt van köztük egy olyan szerb származású művész is, aki eddig kizárólag külföldön játszott. Remélem, Gyoko Roszity megéri a film bemutatását, hiszen már nyolcvan fölött van, és nem is a legjobb egészségi állapotban.

– Megszokott világából egy másféle realitásba került. Hogyan élte meg?

– Életem egyik meghatározó élménye volt a forgatás, két okból is. Soha előtte még csak nem is láttam filmforgatást, fogalmam sem lehetett, hogy néhány perces jelenet akár naphosszat tartó kemény munkát jelent egy egész csapatnak. A precizitás, az időzítés és a fegyelem persze ismerős volt. A rendező hagyományos technikával dolgozott, a pénz- és nyersanyaghiány talán a szokásosnál is nagyobb összeszedettséget igényelt mindenkitől. Hát ebbe csöppentem bele.

– Készült a szerepre?

– Igen is meg nem is. Másfél éves előkészület során egyrészt volt időm ráhangolódni a jelenetekre. A forgatáson sokat segített a természet is, mert tél volt, dér lepte be a Délvidéket. Havasnak tűntek a fák, ahogy fújta a szél a szemcséket. Ilyen zord, de csodálatos körülmények között éltem át Attilát. Másrészt azért tudtam megtenni, mert mindazt, amit Bicskei Zoltán megírt a forgatókönyvben, valahol, valamikor már elmondtam az előadásaim során, ezért nem volt nehéz azonosulnom. Valószínűleg nem csak én érzem így, mert az ottani stáb, körülbelül harminc szerb munkatárs, azt mondta a rendezőnek, hogy gyakorlatilag mindent felfogtak valamiképp. Pedig nem beszélnek magyarul. Mindnyájan részesei lettünk a visszaidézett múltnak.

– Melyik szakaszának?

– A történet az 1600-as évek végén játszódik, amikor a török birodalom meggyengül, és a szultán elengedi a magyar rabokat. December van, álom hava. Három ember gyalogszerrel hazaérkezik. De hova haza? Délvidéki magyar emberek érkeznek a pusztaságba, ahol többnapi járás után sem találkoznak élő emberrel, a természet kirabolva, a házaknak csak nyomai. A híres, misztikus történeteket hordozó aracsi romtemplom a találkozóhely. Összegyűlnek, tábortüzet gyújtanak, s elmesélik élettörténetüket. A tűz mellett kucorogva nagy királyokat idéznek meg. Mátyás, László és Attila meg is jelenik, s mindaz, ami elhangzik a vándorok és a királyok ajkáról, a mindennapok szenvedését idézi fel, áthallással a mai gondokra is. Megoldási javaslatot azonban csak Attila tesz. Ő nem fogadja el, hogy a nehéz körülmények tették tönkre a népet. Elmondja, hol, miben hibáztak, miben voltak gyengék, s mi a megoldás.

– Tudná ezt idézni?

– Az utolsó néhány sor így hangzik: „Tudd, ami soron van, lebírhatatlan. És méges meg kő bírni. De nem féregként. Amit megtehetsz, tanítsd meg népünket erőben várni, magyari módon, igazságban, mozdíthatatlanul.”

– Érvényes az üzenet ma is?

– Ha jól belegondolunk, igen. Én is úgy látom, hogy csak a nemzet képes az országot megmenteni. Nem lehet várni, hogy különösebben megváltozzanak a dolgok, nekünk kell változni. Mi követtük el hosszú időn át azokat a hibákat, amelyek miatt ide jutottunk.

– Mennyi van még hátra, hogy a film elkészüljön?

– Az idős szerb színművészhez köthető jelenetek, ami a film kétharmada és az utómunkálatok. Kérem a Jóistent, adjon lehetőséget, hogy Bicskei Zoltán négy év után végre befejezhesse a filmet, hogy egészben is láthassam. Szeretném ezért megkeresni azokat a tehetősebb, neves magyar embereket, akik hozzájárulhatnának, ha már a magyar állam eddig csak jelképesnek sem mondható kétmillió forintot tudott adni a filmhez. Szinte teljes egészében a szerb állam támogatta az alkotást, noha egyetlen szerb utalás sincs benne. Magyar a téma, és nem sért senkit, hiszen a producer is szerb.

– Hogyan döntene, ha esetleg újabb szerepre kérnék föl?

– Soha többet nem veszek részt ilyen jellegű dologban, hiszen ismétlem, tökéletesen kívülálló vagyok a filmművészet világában. Ez egyszeri, kegyeletteljes alkalom volt. de amikor elolvastam a forgatókönyvet, úgy éreztem, minden sora az enyém, és ezt a hét percet Attilaként meg tudtam élni.

– Konkrétan mit jelentett, jelent ez a hét perc?

– Katartikus élmény volt, szavakban nem is tudom kifejezni. Abszolút amatőrként kellett megfelelnem egy rendkívül igényes ember elvárásainak. Tulajdonképpen nem játszottam, hiszen azt nem tudok. Éltem. És külön öröm, hogy találkoztam egy igaz emberrel, aki Magyarkanizsán a magyarság egyik zászlóvivője. A film, amennyire műkedvelőként értek hozzá, igen letisztult alkotás, félelmetes képhatásokkal. Minden neutrális, nincs smink, a posztóruhák egyszerűek. Nincs díszlet, a horizontból emelkedik ki egy-egy megjelenő alak. A felvétel előtt sétáltam a Tisza partján, és szükségem volt arra a fájdalomra is, ami a táj láttán elborított. Micsoda gyönyörű vidék Óbecse, Törökbecse, ahol még élő délibáb van!

– Sikerül-e megőrizni ezt a poétikus életérzést?

– Szeretem a klasszikus költőinket Batsányitól Radnótiig. De az a hangulat, amelyet az erdélyi költőktől, íróktól, mások mellett Dsida Jenőtől kaphatok, óriási erőt ad a mai napok szellemi bizonytalanságában. Most ízlelgetem Kós Károlyt is, mert szeretném megérteni Makovecz Imre zsenialitását, formai indíttatását. Ő nemcsak a magyar építészet évszázados alakja, hanem az egyetemes építőművészet kimagasló személyisége. Minél jobban távolodunk a halálától, annál inkább fáj a hiánya.

– Mit jelent a fájdalom a fizikai valóságon túl?

– Elvezet a megértéshez, az összefüggések felismeréséhez. Ezt orvosként is kijelenthetem. Ahhoz, hogy az ember megértsen egy előző kort, át kell engednie magát a művészetben kifejezett fájdalomnak, például Arany Őszikéit olvasva. Nem tudósi megközelítéssel, nem aggyal kell felfogni, hanem az érzéseinkkel. Akkor ott vagyunk az adott korban is, és meglátjuk az analógiákat a jelen helyzettel.