S Z E R E T E T B E N   T E S T V É R E M

Papp Lajos bajtársai

Makovecz Imre

Minapi történet, vége a Makona Kft.-nek. De a világnak nincs vége, ezt viszont Makovecz Imre mondja, jóllehet az ő cége a Makona, ő alapította. Bár ami történt, mindenképpen nagy veszteség az építész számára, nem csak anyagi, sokkal inkább lelki-szellemi értelemben, töretlenül munkálkodik egy másik világ, ahogy ő mondja: egy második Magyarország megerősítésén. Egy második Magyarországén, amelyből reményei szerint egyszer az igazi Magyarország lesz. Erről beszélgettünk vele.

– Személyre szól a Makona elle­hetetlenítése?

– Nem vagyunk kivételek, ez lett a sorsa több ezer magyar vállalkozásnak. Számlákat adtunk annak rendje és módja szerint az elvégzett munkáink után. Akadt azonban néhány megrendelő, aki nem fizetett. Ennek ellenére nekünk le kellett volna rónunk az APEH-nek a számlán szerepelő összegek forgalmi adóját. Megjegyzem, sehol a világon nincs ilyen rendszer, csak nálunk. A harmadik eset után végképp elfogytak a tartalékaink, az APEH zárolta a Makona Kft. számláját. Azaz minden bevételünk automatikusan az adóhatósághoz kerül. Innen kezdve a kft. alkalmazottjai nem kaptak fizetést, de nem jutott pénz a rezsire sem. Ennyi.

– Mekkora összegről van szó?

– Összesen hetvenmillió forint kintlevőségünk van, de csak húszmillió forint után maradtunk adósak a forgalmi adóval. Ez elég ahhoz, hogy a cég tönkremenjen.

– Tönkremenjen vagy tönkre­tegyék?

– Mondjuk úgy, hogy tönkretegyék, mert szándékos folyamatról van szó, amelyet csak tovább fokoz a magyarországi adó mértéke. Utánaszámoltunk, kiderült, hogy százforintnyi bevételből 17 forint 60 fillér marad végül egy cégnél. Szerintem ez is páratlan a világon. Ráadásul amíg a kis- és középvállalkozások súlyos terheket cipelnek, a multinacionális cégek adózás nélkül vihetik ki az országból a náluk keletkezett értéktöbbletet. Ez közönséges diszkrimináció, mely teljes mértékben szembemegy a piaci verseny szellemével és szabályaival. Nem az a csoda, hogy vége a Makonának, hanem az, hogy eddig egyáltalán tartani tudta magát, s hogy vannak olyan kis- és középvállalkozások, amelyek dacolnak még az egyre tragikusabb viszonyokkal.

– Hogyan állhatják még a sarat?

– Úgy, hogy csalnak, mert kénytelenek csalni, meg átmennek Szlovákiába vagy Romániába. Az a céljuk azoknak, akik ezt az egészet az ország nyakába zúdították, hogy eltűnjenek a magyar vállalkozások, s az emberek a nagy multinacionális cégek alkalmazottjai legyenek. Döntésképtelen, akarat nélküli robotok, dróton rángatott rabszolgák. Akik nemcsak a multik profitját hizlalják, de eltartják azt az idegen réteget is, amely ebbe az országba akar költözni. Nem tudom pontosan megmondani, kik ezek, de azt látni kell, jó ideje készítik már a helyet nekik.

– A kis- és középvállalkozások jelentik Magyarország gazdasági erejét. Ha sikerül megsemmisíteni őket, sohasem áll talpra ez a nemzet és ez az ország, mert nem lesz meg a gazdasági alapja hozzá.

– Nem lesz meg a gazdasági alapja, és ennek következtében eltűnik az a sajátosan középosztályi, polgári szellem is, amelynek a megerősödésére, kivirágzására oly nagy szükség lenne. Számomra az a megdöbbentő, hogy vannak emberek, akik mindezt el sem hiszik. Képtelenek elfogadni, hogy azok a gazdasági és politikai vezetők, azok a hazai és külföldi döntéshozók, akiket naponta mutogat a média, méghozzá nyájas mosollyal az arcukon, ilyen aljasságra képesek. Sokszor én sem hiszem el ezt az egészet. Mert nem akarom elhinni, mert a többi magyarral együtt én is élni szeretnék. Ez a lélek sajátos önvédelme.

– A vidéket, amely a magyar kultúra letéteményese és a magyar hagyományrendszer őrzője, már két vállra fektették. A falu szinte szitokszó lett a liberálisok háza táján.

– Nem most kezdődött. Az 1970-es években a VÁTI azt a feladatot kapta, hogy szüntessen meg ezerháromszáz települést. Konrád György és Szelényi Iván alkotta meg a folyamat forgatókönyvét. Azt írták, hogy szerep nélkülivé kell minősíteni a kiszemelt falvakat. Ehhez először el kell venni az iskolájukat, aztán az orvosi rendelőjüket, végül a tanácsi apparátusukat. A hírre azonban mi is összefogtunk néhány kiváló kollégával. Heten lehettünk, maximum nyolcan. Fogtuk a gyáva tanácselnököket, és elvittük őket a bátrakhoz. Tapasztalatcserére, feltöltődésre. Ennek az lett az eredménye, hogy egymás után kezdtük építeni a faluházakat, amelyek az ellenállás szimbólumai lettek. Megakadt az egész pártállami folyamat.

– Csakhogy a mostani ellenfélhez nem lenne elég hét-nyolc ember.

– Dehogynem! Sőt! Három ismerősöm járt nálam az imént, egy különleges iskolát alapítunk vidéken, amelynek a természetközeliség és a hagyományőrzés adja a szellemi fundamentumát. De bejelentkezett egy sváb település is, csak annyi a különbség, hogy ők a saját örökségükre, a kézművességre, az iparosmesterségekre építenének elsősorban. Létezik egy úgynevezett második Magyarország, amely építi önmagát, s készül a változásokra. Azért beszélek második Magyarországról, mert a hivatalosnak mondott közélet hátterében folyik ez az építkezés és készülődés. Egyfajta illegalitásban, mert csak illegálisan lehetünk ma magyarok Magyarországon.

– Van, aki azt mondja, a Makona tönkretétele súlyos pofon a ter­mészetközeli s a népi hagyományokból merítő organikus építészetnek. Vagyis annak az építészeti iskolának, amelyet ön alkotott meg. Ez is csak egy összeesküvés-elmélet lenne?

– Pofon? Az volt eddig is. Az Antall-kormánytól kaptam eddig az egyetlen állami megrendelést, a sevillai világkiállítás magyar pavilonját. Bármit is gondol rólam a mai hatalmi kurzus, elpusztítani nem tud. A kollégáimat sem. Ők új kft.-t alapítottak maguknak, biztos, hogy sikeresek lesznek.

– Nagy változásról beszélt az előbb, de van-e ennek valamilyen történelmi előképe, kellő tapasztalatokkal rendelkezünk-e ehhez?

– Ha valaki most a rendszerváltásra gondol, akkor az rossz helyen keresgél. Nézzük csak meg, hová jutott az eltelt húsz év alatt ez az ország! Horthy Miklós viszont szintén húsz év alatt erős államot teremtett a kifosztott, felforgatott és porig sújtott Magyarországból Trianon után.

– Igen, de sok történész szerint a trianoni békediktátum miatt érzett társadalmi felháborodás olyan nemzeti egységet teremtett, amelyre építeni lehetett. És most mire lehetne építeni?

– Megvan a szükséges erő. Csak most csendesebb, óvatosabb, elmaradnak a hangos szólamok, a jelszavak. Nem énekelünk, nem szavalunk, hanem megyünk dolgozni Erdélybe meg a Felvidékre. És persze ez a csendes erő érvényesül itthon is a második Magyarország építésében. Feladat van bőven. Mondok egyet. Budapesten, a Gellért-hegy tetején műemléki védettséget élvez az ott található Citadella. Az a Citadella, amelyet azért építettek a Habsburgok 1854-ben, hogy onnan lőhessék adott esetben az újra lázongó Pestet. És hát ott éktelenkedik a Szabadság-szobor is. El velük! S építsük meg helyükbe a Magyar Hősök Panteonját, amelyet eredetileg is oda tervezett Medgyasszay István.

– Magyar hősök… Mit szól majd ehhez a baloldali értelmiség?

– Nem tudok mit kezdeni velük. A Rákosi-rendszer kiirtotta a klasszikus középosztályt, és egy identitásában bizonytalan, de párthű, könnyen vezényelhető réteget emelt a helyére. Az ő fiaik lettek a mai értelmiségiek. Emberek, akik igent és nemet sem tudnak mondani. Az igazi baj az, hogy a mai értelmiség még mindig felépítménynek tekinti a kultúrát, függetlenül attól, hogy ismeri-e a marxizmust, vagy sem. Miért lenne felépítmény, miért nem tekintjük a kultúrát, illetve a szellemet az élet alapjának?!

– Az ön által létrehozott Magyar Művészeti Akadémia is ezt az elvet vallja?

– Ott nincsenek markáns választóvonalak és megkötések. De valahogy úgy alakult, hogy a liberális gondolkodású emberek a Magyar Tudományos Akadémia, a konzervatív és nemzeti gondolkodásúak pedig a Művészeti Akadémia felé gravitáltak. Mellesleg az MTA korábbi elnöke tett nekem egy ajánlatot annak idején. Azt mondta, ha felhagyok a Művészeti Akadémia szervezésével, akkor az MTA rendes tagja lehetek. A Művészeti Akadémiát választottam.

– Ön most hetvenöt éves. Sok minden van a háta mögött. Hogy látja ma a világot?

– Olyan, mint egy zárt osztály. Lassan vagy gyorsan, melyik hogy, de porrá hullanak az értékek. Sokan azt hiszik, a fogyasztás, a „vedd meg és dobd el” szelleme, csak a világgazdaság működésének modern mechanizmusa. Nem, ez egyfajta filozófiai válságkép. Mindent egyre silányabb minőségben gyártanak, hogy hamar elhasználódjon, s az ember kénytelen legyen megvenni ugyanabból a következőt. A következő mobiltelefont, a következő autót és így tovább. A minőség pedig tovább romlik, hogy minél gyorsabb legyen az átfutás. Igen ám, de ha lemondunk a dolgok, a gondolatok, az élet és a morál minőségéről, ha nem a minőség, azaz a jobbá válás és a jobbá formálás vezet bennünket, akkor nem felfelé megyünk, hanem lefelé. A tárgyainkkal, a szellemünkkel, a gondolatainkkal együtt.

– Ha ilyen a világ, egy zárt osztály, ahogy ön mondja, miként válik kivétellé a jövőbeni Magyarország, amely nem lefelé, hanem felfelé szeretne inkább törekedni?

– Kicsi lépésekkel. Először is meg kell erősíteni Orbán Viktort, szerintem neki nincs alternatívája. Másrészt fel kell függesztenie az országnak az adósságtörlesztést. Har­madrészt pedig államosítani kell. Ezen belül nemcsak az MSZP-s és SZDSZ-es klien­túra elszámoltatására van szükség, hanem vissza is kell szerezni az elrabolt állami vagyonrészeket. Miért Orbán? Tetszik a purizmusa, a nyugalma, a szerénysége. És nekem mint építésznek sokat elárul róla az az emberi léptékű ház, amelyhez egy kalotaszegi kapun lehet bejutni. Más, mint Gyurcsány kétes módon szerzett, hatalmas villája, amelyhez még aztán hozzá is építtetett. Mint akinek a szar sem elég büdös.